6.fejezet

Sziasztok! 

Na, meghoztam a 6. fejezetet. Előbb szerettem volna, de több minden is becsúszott a hétköznapokra, sajnos. Rövid rész, de csak azt tudom hajtogatni, hogy a 10. résztől, azért már izgalmasabb lesz. Tegnap este írtam a 12. fejezetet, komolyan mondom ilyen beleéléssel régen írtam már egy részt. 

Akkor jöhet a szokásos dolog Tőlem; köszönöm a hozzászólást és a lájkokat. 

Igazából már csak annyi maradt, hogy jó olvasást és jó éjszakát kívánjak.

Puszi

A vacsora is vidáman telt, majd nyolc óra fele Lily, Hank és Martin csapata elköszönt tőlünk.

Nagyon is furcsa volt, hogy a kis lakásom elcsendesedett. Nem igazán voltam hozzá szokva, de hogy is lettem volna?! Két nővérrel nőttem fel.

Benjamint egy jó nagy fürcsiben részesítettem és most kivételesen eltört a mécses nála, sehogy sem tudtam megnyugtatni, állandóan csak a kisautóját szorongatta ebből sejtettem, hogy hiányzik neki az apja. De vajon ez lehetséges? Hisz alig ismeri és Ő még olyan kis picike.

A szívem szakadt meg, hogy majd fél évig nem ismerték egymást és most Benjamin már így ragaszkodik hozzá, félek, ha mégsem sikerülne köztünk Kimivel akkor mi lesz?! Persze nem akarom eltiltani tőle a fiát, de nem egy egyszerű eset lenne.

Már fél tíz lehetett mikor Bennek apadtak a könnyei, de utána engem nem akart elengedni, így befektettem magam mellé, nem voltam ellenére, ha velem alszik, de azt sem akartam, hogy túlságosan hozzám szokjon. Mikor a kórházból hazahoztuk már akkor is külön szoba várt rá.

Simogattam a szőke buksiját, mintha csak az apja lenne mini méretben, eleinte féltem is, hogy előkerülnek a Kimiről és rólam készült képek és az alapján megtalálnak és látják, hogy nő a pocakom, de szerencsére ez nem így történt.

Azzal a tudattal hajtottam álomra a fejem, hogy szerdán reggel már itt lesz velünk Kimi, ki tudja, hogy meddig, de itt lesz...és talán Benjamin is megnyugszik, és nem utolsó dolog, hogy nekem is hiányzik, mint Ben édesapja…

Szerda reggel Benjaminnál előbb ébredtem fel, a digitális órára pillantottam, ami fél hetet mutatott, hagytam a kicsi fiam aludni és kiosontam a konyhába, hogy neki álljak a reggelinek.

Majd a reggeli újságot behoztam a postaládából és a konyhában lapozgattam, mikor a szobából keserves sírás csapta meg a fülem, rohantam Benhez, hátha valami baja esett, de szerencsére semmi komoly nem történt.

Ott ült az ágyon könnymaszatos arccal és felém nyújtogatta a kezét.

-        Itt vagyok, gyere - vettem fel a kezembe.  - Nem sokára itt lesz apa,jó? - simogattam meg az arcát, majd egy nagy puszit nyomtam rá.

Miután kisfiamat megetettem és szokásosan jó maszatos lett és azt is lemostuk róla, letettem a játszó szőnyegére és a konyhába mentem elmosogatni.

Öt percenként Benre néztem, de nagyon el volt foglalva az autójával. Mikor kocsi hangot hallottam kinéztem az ablakon és akkor tudatosult bennem, hogy Kimi megjött.

Bementem a nappaliba Benért.

-          Megjött apa - mosolyogtam rá.

-          Na, gyere ide - nevetett Kimi és felkapta Bent, aki szintén nevetésben tört ki.

Jó érzés volt látni őket, hogy milyen aranyosak, nem gondoltam volna soha, hogy Kimi ilyen hamar elfogadja Benjamint.

-          Szia - lépett közelebb hozzám,de Ben még mindig ott volt a kezében.

-        Szia - köszöntöttem, majd kaptam tőle két puszit. - A bőröndöd? - kérdeztem meg Kimit.

-          Oda raktam - bökött az ajtó felé.

-          Szennyesed?

-          Az egész az - sóhajtott, majd fogtam a ruhákat és a fürdőbe vittem.

-          Lina! - jött utánam Kimi. - Mit csinálsz?

-          Kimosom a ruháid? - nevettem.

-          De..de miért? - értetlenkedett.

-          Mert gondolom nem rázol ki az ujjadból tiszta ruhákat.

-          De...nem kell ezzel fáradoznod - hebegett.

-        Kimi - sóhajtottam. - Ez nem fáradtság nekem és ez a legkevesebb - simítottam meg az arcát.

Beraktam a ruháit a gépbe és még a mi cuccunk közül is párat, majd elindítottam a gépet és a konyhába siettem.

-          Éhes vagy? - kiabáltam ki Kiminek.

-          Nem - érkezett a válasz.

-          Ettél már reggelit? - kérdeztem meg mellettük ülve a szőnyegen.

-          Nem - rázta meg a fejét, de nem nézett rám, Benjaminnal játszott.

-          Akkor miért nem eszel? - sóhajtottam fel.

-          Nem vagyok éhes, tényleg - pillantott rám.

-          Egy perc nyugtod sem lesz. Biztos nem bánt..

-     Nem Lina, ne is gondolj ilyenekre - nem is hagyta befejezni a mondatom. - Ben nem fáradtság, Ő számomra egy kis csoda, akit te adtál nekem - simította meg az arcom. - Sosem fogom megbánni - mosolygott ránk.

A szemeim megteltek könnyel így inkább a szobámba menekültem, hogy ne Kimi előtt sírjam el magam. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen szavak elhagyják majd száját és főleg azt nem, hogy ezeket nekem fogja mondani.

Valami normális ruhát akartam magamra venni. Egy egyszerű farmert és egy ujjatlan fekete toppot dobtam az ágyra, viszont sehol sem találtam a világoskék kardigánom, már lassan a hajam téptem, mikor mérgemben a feketét dobtam a többi ruha mellé.

Egy szál bugyiban és melltartóban álltam a szoba közepén, a nadrágom félig rajtam volt, mikor Kimi lépett be kezében Bennel.

-          Jaj, ne haragudj - fordult el rögtön.

Csak mosolyogni tudtam rajta, nem voltam egy szégyenlős típus és látott már kevesebb ruhában.

-   Nyugodtan megfordulhatsz. Még mindig nem vagyok szégyenlős - csatoltam be a nadrágom övét.

-         Igaz - mosolygott, láttam, hogy rágja magát valamin, majd kimondta azt, amire gondolt. - Már láttalak kevesebb ruhában is - nevetett.

-         Ez is igaz - mosolyogtam, majd belebújtam a kardigánomba és elsétáltam Ben mellett, majd összeborzoltam a haját, de igen csúnyán nézett rám.

-          Azt hiszem túl korán kezd el lázadni - nevetett Kimi.

-          Nem tehetek róla - sóhajtottam. - Mikor itt vagy én nem is létezem.

-          Én..én nem akarom elvenni tőled - hebegett már megint.

-       Kimi, nyugi - mosolyogtam rá. - Nem céloztam én ilyenre, örülök, hogy itt vagy, de ha még egyszer elkezdesz ilyen hülyeségeket beszélni.... - motyogtam.

-          Akkor mi lesz? - érdeklődött.

-          Nem tudom - nevettem fel.

-          Hát ez igazán megfontolandó - nevetett ő is.

-          Ugye? - ültem le a kanapéra és bekapcsoltam a tévét, de Ben inkább játszani akart.

-          Akaratos fiú - mosolygott Kimi.

-          Elhiheted, hogy nem tőlem örökölte - böködtem meg a mellkasát.

-          Héé - nevetett.

-          Úgy érzem lesz utánpótlás a Forma 1-ben - mosolyogtam rá.

-          Mi? - kerekedtek ki a szemei.

-     Hát, ahogy oda van az autókért és itt vagy te is neki. Fogadni mernék, hogy magától kitalálja, hogy gokartozni akar - Kimi arcára néztem, teljesen elfehéredett. - Úristen, jól vagy?

-         Persze...csak, én nem szeretném ezt - vágta rá. - Még csak fél éves és rossz belegondolni, egy fél  évet veszítettem el - sóhajtott fel. - Nem akarlak elveszíteni Titeket - fogta meg a kezem.

-         Kimi - sóhajtottam fel. - Neked Jennivel kell rendezned a dolgaid, neked Ő a családod. Mi csak véletlen csöppentünk bele.

-         Ez egyáltalán nem igaz. Van egy fiam és te vagy az édesanyja, Ti vagytok a családom. Miért nem engedsz közel magadhoz?

-         Nem akarok csalódni, félek, hogy nem sikerülne ez az egész....nem akarom eltiltani tőled Bent, bármikor jöhetsz hozzá,de neked akkor is Jenni a családod. Ő a feleséged!

-     Akkor hinnél nekem, ha elválnánk? - tette fel ezt a kérdést, teljesen megdöbbentem. Kellett is pár perc mire válaszolni tudtam.

-          Talán - sóhajtottam. - De ez sem változtatna meg sok mindent.

-    Akkor ezt megbeszéltük. Nem fogom feladni - hajolt közel hozzám, egy lágy puszit nyomott a számra.

Nem löktem el magamtól, mert tudtam, hogy magamnak nem hazudhatok….