23.fejezet

Sziasztok! 

Kicsit elcsúsztam a mai nap, ezért hozom ilyen későn a friss részt.

Remélem jól telt a hétvégétek :) 

Akik holnap érettségiznek, azoknak egy kalappal. Nem kell izgulni! :-)

Néhány visszajelzésnek örülnék, mert az utóbbi időben nem volt ebben részem.:(

Szép hetet!

Puszi

Egy egész estét töltöttem azzal, hogy a holnapi napot hol töltsük már. Felmerült bennem, hogy itt kéne maradnunk Paulával, hiszen annyira örült nekünk, de Rami miatt még sem akartam egyedül itt maradni. Így reggel Kimivel együtt útnak indultunk Olaszországba. Paulának megígértem, hogy hamarosan újra találkozni fogunk.
A hirtelen döntés miatt Kristiiéktől telefonon keresztül köszöntünk el. 
Benjaminon azt vettük észre, hogy a repülés egyáltalán nem hatotta meg, na de az autózás! Azt kezdte egyre jobban utálni.

• -          Nem lesz baj, hogy mi is ott leszünk? – kérdeztem Kimit, már a repülőn ültünk.

Felhúzott szemöldökkel, „te hülye vagy” tekintettel nézett rám, miközben Benjaminnak lapozott a mesekönyvben.

• -          De, tutira. Kiszállsz? – nézett ki az ablakon, mire megforgattam a szemem. – Dehogy lesz. – mosolygott. – Legalább nem fogom unni ezt a pár napot.

Ebéd után nem sokkal már a Ferrari hatalmas épülete előtt álltunk. Kimi csak morgott, Ben ki akart szabadulni a babakocsiból, én pedig kicsit féltem. A recepción a fiatal hölgy mosolyogva köszöntött minket, majd kisfiúnkat és engem is egy kártyával látott el. Csak úgy nem rohangálhatnak itt az emberek. Azt sem tudtam hova nézzek és Benjamin is egyre türelmetlenebb lett. Kiminek volt itt fent tartva egy kisebb szoba.

• -          Mindjárt jövök aztán átmegyünk a hotelba, jó? – csókolt meg. – Semmi kedvem ehhez a szarhoz – fúrta az arcát a nyakamba.
• -          Ugyan Kimi – kuncogtam. – Jó lesz!! – próbáltam kicsit felvidítani. – Sietsz?
• -          Persze – kacsintott és már ott sem volt.

Amíg Ő távol volt felhívtam Lillyt és Laurát. Szerencsére minden rendben volt velük. Lillyék most Amerikában vannak, így Lauráék ügyelnek a lakásomra, bár a nővérem nem kicsit akadt ki, hogy intézkedjek valamit. Mivel nekem semmi kedvem nem volt hozzá, illetve fejem se – tekintve, hogy azt sem tudom mikor hol vagyok- így rábíztam az egészet, hogy adja ki albérletbe. Tényleg felesleges a testvéreimet azzal traktálnom, hogy nézzenek rá a lakásra, mert alig vagyunk ott. Mire végeztem a két telefon hívással Kimi is visszaért, társaságában egy  férfival.

• -          Hello, Stefano Domenicali – nyújtotta a kezét.
• -          Karolina Tóth – egyelőre nem tudtam hova tenni a férfi kilétét.
• -    Lina, Ő a csapatvezető – magyarázta Kimi, majd  kezébe vette a kisfiúnkat, hogy Őt is bemutassa.
• -          Ó, remek remek – örült Stefano. – Micsoda utánpótlás! – kacsintott felénk, majd átnyújtotta nekem az izgága Benjamint. – Természetesen amiben tudok segítek, hogy erre ne derüljön fény.
• -          Köszönjük – biccentett Kimi. – De otthon adtunk egy interjút, tudnak Benjaminról, de képük nincs róla.
• -          Mindent értek. Jobb is így azt hiszem, így nyugodtan kilátogathattok az európai futamokra – mosolygott rám. – Szívesen látunk Benneteket.
• -          Köszönjük, egy-kettőre biztosan elmegyünk!
• -          Örülök, hogy találkozhattunk, de most rohannom kell. Kimi délután akkor csapat megbeszélés és a szimulátorba is be kéne ülnöd!

A hotelig gyalog mentünk, hisz csak öt perc sétára volt. Kimi büszkén tolta a babakocsit és végig azért morgott, hogy neki szimulátorba kell ülnie. Néha olyan kis morgós medve tudott lenni.

• -          Jaj, Kimi – sóhajtottam fel. – Hamar elmegy ez a nap, hidd el! – simogattam a karját.

Az ágyban pihentünk, Benjamin meg a lóbőrt húzta.

• -          Alig várom, hogy este legyen – csúsztatta kezét a felsőm alá.
• -          Persze – nevettem fel, tenyere csiklandós helyeken járt.
• -          Hm, el is felejtettem, hogy itt csikis vagy – hajolt fölém és nagyon-nagyon lassan ajkaival súrolta ajkaimat, majd hosszú csókot váltottunk. – Lehet nem várunk estig – ereszkedett rám és máris megértettem mire célozgat.

Végül a nagy hancúrozásból nem lett semmi, Paula telefonált teljesen bepánikolva, hogy a kanapén találta meg Benjamin cumiját és most mi lesz szegény kicsi unokájával. Kimi röhögve magyarázta el Neki, hogy van még legalább hat darab nálunk és a fiát a legkevésbé sem érdekli melyik van a szájába.

Szegény Paulát megsajnáltam a hangját hallva, hogy micsoda pánikba esett egy cumi miatt.

• -          Anya mindig a legjobbkor tud hívni – dőlt vissza az ágyba Kimi.
• -          Szegény, mennyire pánikba esett.

A délutánt mi Benjaminnal a hotelban töltöttük, ugyanis az úrfi egyáltalán nem akart felébredni, felkelteni pedig nem akartuk. Így egy kicsit én is tudtam pihenni, mire felébredtünk Kimi is visszaért a gyárból.

Nagyon szerencsések voltunk. Csodálatos idő volt ebben  a három napban Maranelloba, míg Kimi dolgozott mi a környéken sétáltunk Benjaminnal és élveztük a napsütést.
Mire észbe kaptunk már a svájci ház előtt álltunk a bőröndökkel.

• -          Kimi most komolyan hívd már fel Anyukádat! – legalább öt perce szobroztunk az ajtó előtt.
• -          Nem kell! – hajthatatlan volt, a makacs feje az!

Kezdtünk egyre türelmetlenebbek lenni, Kimi meg ideges. Nem találta a lakás kulcsot, én biztos voltam benne, hogy Espoo-ban hagytuk és Kimi feleslegesen keresi. De Ő a fejébe vette, hogy elkevertem az egyik bőrönd aljába. Végül fél óra szerencsétlenkedés után kiderült, hogy a kulcs tényleg Espoo-ban maradt és a pótkulccsal jutottunk be.

• -          Tudod Kimi csak azt nem értem miért álldogáltunk, ha van pótkulcsod.
• -          Csak mert – morgott, jobbnak láttam inkább békén hagyni.

Benjamint beleraktam a járókájába, míg én a szennyes ruhákat intéztem el. A kis gurulós járókáját nagyon élvezte, mindenhova követett és hangos zajt csapott.

-

Mire végeztem a házimunkával már Kimi jött oda bocsánatot kérni. Látszott rajta, hogy ki van merülve, fáradt és elege van.

Tényleg csak annyira jöttünk haza, hogy beraktam a ruhákat, megszáradtak és mentünk is tovább.  Most Londonba, azt terveztük, hogy itt azért tovább maradunk, hogy a nővéreim lehiggadjanak. Pont szerencsénk volt, mert mindannyian itt voltak Londonba, sőt a lakásomon topzódtak már.

• -          Úgy hiányoztatok! – ölelt át Lily és ki is kapta a kezemből Benjamint.

Mark és Kimi hamar elvonultak a nappaliba beszélgetni, de nekünk is volt mit megbeszélnünk. Lauráék találtak egy házat Svájcban, de egyelőre csak Mark nézte meg. Közben felmerült Anyu névnapja, hogy haza kéne utaznunk. Laura majdnem, hogy megfenyegetett minket, hogy ha valaki is nem tud eljönni, annak szétrúgja a fenekét és Anyut is ráuszítja.

Kimi csak annyit súgott oda, hogy megbeszéljük. Gondolom vagy előtte vagy utána  dolga van. A gyerekek is nagyon örültek, hogy újra együtt lehetnek. Ava teljesen odáig volt a két kicsitől, Martin pedig egyre jobban bekapcsolódott a játékba, már nagyon ügyesen forgolódott jobbra és balra is.

Később, miután a nővéreim elköszöntek tőlünk és Ben is aludt már Kimi romantikusra vette a dolgot. A nappaliban leoltotta a villanyt és gyertyákat gyújtott. Teljesen meglepődtem, mert mindezt addig csinálta meg, amíg fürödtem.

• -          Húha, mi az alkalom? – kuncogtam és ölelésébe bújtam.
• -          Csak úgy nem lephetlek meg? – rántotta meg a vállát.
• -          Hm, dehogynem! Sőt..többször is.
• -          Tudom, hogy tetszik – simogatta a combom.
• -    Persze, hogy tetszik! – csókoltam meg, már ép haladtunk volna tovább mikor a telefonja megszólalt.

Először nem vette fel, sőt másodszorra sem, de a harmadik alkalommal már én nyúltam a telefonért. Steve neve állt a kijelzőn, kérdőn néztem Kimire, aki ki is kapta a telefont a kezemből. Egyből az futott át az agyamon, hogy itt valami nincs rendben. Este tízkor Steve csak úgy nem telefonálna. Végig Kimi arcát figyeltem, akinek az arca a percek alatt egyre idegesebb, mérgesebb lett, innen már tudtam, hogy tényleg valami baj van. Nehezemre esett nem egyből faggatni Kimit, de azzal csak én is idegesítettem volna. Alig vártam, hogy letegye azt a fránya telefont.

• -          Mondj már valamit! – kezeimet tördeltem már, ugyanis percek óta csak ült és egy szót sem szólt. – Kimi! – szóltam rá sokadjára.
• -          Oskari megírta a cikket, – kezdett bele – ezzel nincs is semmi, de Jenni nyilatkozott egy búlvár újságnak, hogy Ő látta Benjamint és beszámolt a válásunkról is. – mire a mondata végére ért már nem tudtam mit tegyek.

Sírjak? Kiabáljak? Leginkább azt éreztem, hogy én ezt már nem bírom és nem is akarom ezt az egész cirkuszt magam körül.