22.fejezet

Sziasztok!

Túl vagyok egy sikeres zh-n, jövő héten "lazulás" és május első hetében három zh is vár rám. Ééééljen :D 

A végzősöknek nagyon szép utolsó napokat és rövid ballagást kívánok - annak hosszút, aki szeret ácsorogni :P -. Aki pedig nem végzős élvezze az érettségi szünetet ;-) Jaj, de rég is volt..

Na. de vissza ide...köszönöm az előző részekhez a pipákat és azt is, hogy ilyen sokszor felnéztetek az oldalra, szoktam kukkolni :D 

Remélem megleptek pár hozzászólással.

A szavazást pedig nem csak kíváncsiságból raktam ki - de leginkább amiatt-, egyenlőre még rágódok a dolgokon és valószínűleg hamarosan veletek is megosztom.

Nagyon szép hétvégét kívánok Nektek!

Puszi

Bármennyire is volt jó az első nap Kimi szülői házában, másnap túl kellett esnünk a rossz dolgon is. Nem szívesen, de pár órára Paulával hagytam a kisfiúnkat. Na, nem azért, mert nem bíztam benne, sőt..biztos voltam benne, hogy remekül ellesznek, de azért mégis nehezen hagytam itt.

Délután Kimivel autóba ültünk, hogy a Porkkala-i házába menjünk. Kicsit izgultam, de Kimi megnyugtatott, hogy a riporter, aki jönni fog előre leadta Stevenek a kérdéseit és semmi rosszat nem fog kérdezni. Nagyon is bíztam benne. Időm se volt körül nézni a házban, ugyanis pár perccel később Steve megérkezett.

• -          Örülök, hogy megismerhetlek. – nagyon kedves, mosolygós férfi, de látszott rajta, hogy hulla fáradt.
• -          Én is – mosolyogtam rá.
• -          Akkor ezek szerint Te is részt veszel? Szuper, egy csapásra két legyet ütünk…- indult befelé mi pedig csak követtük Kimivel. – Fél óra múlva lesz itt Oskaari. Úgy gondolom minden oké lesz. Szeretne pár képet készíteni rólatok a cikk mellé, gondolom ebbe beleegyeztek – pillantott ránk, de én igazából Kimire bíztam mindent. – Benjamin merre van? – nézett körbe.
• -          Otthon maradt Anyuval – helyezte magát kényelembe Kimi. – Jó lenne, ha sietne a pasas, mert nincs kedvem itt szobrozni.
• -          Pár perc Kimi – sóhajtott fel Steve. – Többet kéne ide járnod – vigyorgott rá.
• -          Hagyj már, Anyához is ritkán jövök nem hogy ide – forgatta meg a szemét. – Ez a sok utazás kikészít.

Oskaari remek ember, nagyon kedves, udvarias és figyelmes volt. Remekül szórakoztam. Igaz Kimi ezt annyira nem élvezte, hogy ilyen jól elcsevegtünk. Semmi udvariatlant vagy zavarba ejtőt nem kérdezett és ez teljesen megnyugtatott. A képeket is hamar elkészítette, megmutatta és kiválaszthattuk melyik szerepeljen a cikk mellett.

• -          Nagyon köszönöm, hogy nyitottak voltatok! – rázott kezet Kimivel és Stevevel. – Minden jót kívánok! Reméljük egyszer a kisfiatokat is láthatjuk – kacsintott rám.
• -          Talán – búcsúztam el a riportertől.

Miután távozott, Kimi és Steve még megbeszélték a teendőket, majd elindultunk vissza Espooba. Már alig vártam, hogy átölelhessem a kis szöszke kisfiam.

Tekintve, hogy Kimi úgy vezetett, mint akit üldöznek fél óra alatt visszaértünk. Amint felhoztam neki, hogy nem kéne ilyen gyorsan vezetnie azzal indokolta, hogy siettettem haza Benhez. Belépve a nappaliba szembesültem azzal, hogy Benjamint talán egyáltalán nem hatotta meg a távollétünk. Teljesen elmerülve pakolgatta Paulával egymásra a kockákat, de amikor észrevett minket gyorsan odakúszott hozzánk.

• -          Olyan rendes volt! – áradozott Paula. – Nagyon jól el voltunk, legközelebb is hagyjátok rám nyugodtan! – mosolygott.
• -          Vigyázz Anya, mert szavadon foglak! – rötyögött Kimi. – Néha itt hagyjuk, ha ezt a szép hölgyet elviszem romantikázni. – ebbe a mondatba teljesen belepirultam, Paula megsimogatta a kezem, majd a konyhába sietett.
• -          Jaj, el is felejtettem – jött ki hozzánk kezében fazékkal és konyharuhával.
• -          Anya nehogy valami nyolcfogásos ebédet csinálj – vágott a szavába Kimi.
• -          Jaj, fiam – intette le. – Jönnek Ramiék is, tudod, hogy nem főzhetek keveset. Hát hogy nézne az ki, ha valakinek nem jutna?
• -          Na olyan biztos nem fordul elő –horkant fel.
• -          Különben meg ne vágj a szavamba, mert elfelejtem! – felkuncogtam, hogy elintézte Kimit. – Azt akartam kérdezni, hogy hogy ment az interjú? Rendes volt a férfi? Lina, te hogy bírtad?
• -          Nagyon kedves volt – mosolyodtam el. – Nekem nagyon szimpatikus – Kimi csak megforgatta a szemét. – Először furcsa volt, talán ijesztő – osztottam meg Paulával az élményeimet.
• -          Az a lényeg, hogy rendes volt! – hajtogatta. – Kíváncsi vagyok az újságra…
• -          Oskari olyan rendes volt, szimpatikus volt…- ironizált Kimi, amin csak nevetni tudtam.
• -          Olyan bolond vagy Kimi – nyomtam puszit az arcára. – Apának megártott a sebesség – hajoltam kisfiamhoz. – Tisztába rakod? – néztem Kimire.
• -          Persze. Gyere töki, Anya szerint büdös vagy.
• -          Nem is mondtam ilyet – sóhajtottam fel, míg a fiúk fent rosszalkodtak, a hangokból ítélve nem csak pelus csere volt,addig Paulának segítettem a konyhában.

Ketten hamar összedobtuk a vacsorát, Paula áradozott továbbra is Benjaminről és szerényen, de kért pár képet az unokájáról.

• -          Ne viccelj, nagyon szívesen odaadom – adtam oda neki az albumot, hogy válassza ki.
• -          Nagyon örülök neki. Most majd vele is tudok dicsekedni a barátnőimnek. Olyan kis tündéri, nem is tudom eldönteni kire  hasonlít jobban. Jaj, ha Matti tudná – szomorú mosoly ült ki az arcára.

A szomorkodásunkat a két idősebbik unoka törte meg. Mint a vállam úgy termettek a konyhában és elemózsiaért könyörögtek. Látszott Paulán, hogy egyáltalán nem bánja azt, hogy mindennap itt vannak a kicsik.

• -          Olyan jó lenne ám, ha Ti is itt laknátok. – mosolygott rám. – De látod, Kimi haza se tolja a képet..
• -          Majd én nyaggatom – kuncogtam. – Nagyon szeretek itt lenni, és Ben is jól érzi magát – pillantottam fiamra, aki a szőnyegen hempergett unokatestvéreivel.
• -          Beszéld rá a fiamat, hogy ide költözzetek – kacsintott rám.
• -          Óóó, azt hiszem veszett ügy – húztam a szám.
• -          Ebben teljesen egyetértek. Svájcban második otthonra talált.

Az említett ballagott le az emeletről, de egyáltalán nem volt boldog. Látszott rajta, hogy aludt, de az arcát látva tuti biztos, hogy felkeltették. A két unokaöccse fejét megvakarászta köszönésképp, majd egy gyors puszit nyomott az arcomra. Paulával összenéztünk, de mindketten csak megrántottuk a vállunkat, hogy fogalmunk sincs mi baja lehet.

• -          Valami történt? – néztem a finnre és törtem meg a csendet.
• -          Uhm … - morgott.
• -          Felébresztettek édes fiam? – kuncogott Paula.
• -          Ja – húzta a száját. – Steve volt –forgatta meg a szemét, hosszú csend után ki is nyögte. – Vissza kell mennem holnap Maranelloba. Szóval el kéne döntenünk, hogy legyen – nézett rám.

Paula kezében még a merőkanál is megállt.

• -          Máris? Istenem, hiszen most jöttetek! – a csalódottság rögtön kiült az arcára, annyira megsajnáltam.
• -          Tudod Anya, hogy nem én döntöm el – motyogta.
• -          Tudom, tudom. – nyomta Kimi kezébe a tányér levest. – De olyan keveset voltatok itt – csóválta a fejét.
• -          Akkor megyünk haza? – pillantottam Kimire, aki bólintott.

De hol van a haza? Londonba? Svájcba? Teljesen megzavart. Egész vacsora alatt azon agyaltam, hogy hova is lenne érdemesebb utaznunk. Lassan tényleg jobb lenne, ha kiadnám a londoni lakásom, mert ennek így semmi értelme. Kimi felvetette, hogy Maranelloba  is vele tarthatunk, ami még egy plusz ötlet volt. Nem szívesen váltam volna el tőle, de vajon jó ötlet Bennel oda utazni? Próbált meggyőzni azzal, hogy csak 2-3 napot kell ott lennie, de aztán a végén hozzáfűzte, hogy nem akar semmit rám erőltetni, és egyáltalán nem segített dönteni. Mérlegeltem, hogy mi lenne Benjaminnak a legjobb...