Hetvenegyedik fejezet

Sziasztok!

Hát itt a friss,ahogy ígértem.

Köszönöm azoknak akik írtak kommentet :) Miattatok van itt az új rész.

DE kérek mindenkit,hogy ne kövezzetek meg..:$

Remélem azért kapok pár komit és leírjátok a véleményeteket.

Puszi!

71.fejezet

Már ideges voltam..nagyon ideges,hogy nem nyögte,Sebastian is aggódóan nézett rám.

-Jázmin ön terhes-nézett rám.

-Mit mondott?-kérdezett rögtön rá Seb,de megszólalni sem bírtam..

-Ba..bát várok-néztem Sebastianra,akinek hatalmas mosoly jelent meg az arcán.

-Sajnálom-kotyogott bele az orvos,de már angolul..eddig miért nem tudott angolul beszélni?!

-Mit?-kerekedtek ki Sebastian szemei,féltem..rettegtem tőle,hogy mit fog mondani.

-A baba már halott.Részvétem-magunkra hagyott.

Seb visszacsúszott a székre és az arcát a kezébe temette,átkaroltam a lábaim és hintáztattam magam..nem élem túl...ez a második babám,akit elveszítek.

Rám tört a sírás és nem bírtam abbahagyni,Seb felült mellém az ágyra és szorosan az ölébe húzott.

-Nem lesz semmi baj-suttogta.-Nagyon szeretlek Jázmin.

-Seb-kapaszkodtam a nyakába.-A ..második..a második babám-legszívesebben visszazuhantam volna,nem akartam ezt az egészet,de Sebastian miatt nem tehettem.

Szükségünk volt egymásra.

Később Anna rohant be sírva és szorosan átölelt,majd Apa is megjelent,de Ő az ajtóban megállt,Ő már átélte ezt velem...még egyszer nem akarok olyan rossz állapotba kerülni.

Előrébb csúsztam az ágyon és rögtön átölelt,Anna közben Sebastiant vigasztalta,tudtam,hogy nagyon szeretne egy kisbabát..és én elszúrtam..

-A legjobb lenne még ma elvégezni a műtét-nézett rám.

-Persze-bólintottam egy aprót.-Itt maradsz velem?-néztem Sebastianra.

-Igen,nem megyek sehova nélküled-nyomott egy szerelmes csókot a számra.-Szeretlek.

Át kellett öltöznöm,majd fél óra múlva a műtőbe toltak,elaltattak,így semmire nem emlékeztem az egészből.

**Sebastian szemszög**

Kint ültünk a váróterembe,mikor eltolták előttünk már nem volt fent,nem akartam elhinni ezt az egészet,mindannyiunkat sokkolt az egész és féltem..féltem,hogy Jázmin összeomlik.

-Ki fogja bírni még egyszer?-szipogott Anna és az Apjára nézett.

-Erős lány és most,hogy Sebastian is itt van könnyebb lesz neki-aprót bólintottam jelezve,hogy nem fogom egyedül hagyni.

Tommi csak most ért vissza és lelassított mikor meglátott minket.

-Valami baj van?-kérdezte halkan.

-Kisbabánk lett volna-suttogtam előre,egy kisbaba,egy közös kisbaba...

-De..de ez jó nem?-nem értett semmit.

-Jázmint meg kell műteni,a baba halott-arcom a kezembe temettem,úgy éreztem,hogy a talaj kicsúszott a lábam alól és mindenki idegen körülöttem,nem akartam semmit csak Őt boldogan látni,hisz kisbabánk még lehet,ha visszakapom Őt.

-Sajnálom-sóhajtott fel.-Hozhatok valamit?-nézett végig rajtunk.

-Kikísérned egy kicsit a lányom?-nézett rá Jázmin apja,Tommi felsegítette a lányt és kisétáltak.

-Erősnek kell lenned-nézett rám.-Nagy szüksége van most rád.Ő ezt már egyszer túlélte,de akkor rajtunk kívül nem állt mellette senki.Nehéz lesz,de muszáj lesz ezt is legyőznötök-ekkor tolták ki a műtőből.

-Hogy van?-ugrottam fel.

-Testileg minden rendben van vele,de lelkileg..nem tudom,hogy fogja ezt viselni.-sóhajtott fel a doki.

-Mikor mehetek be hozzá?-kérdeztem a lényegre.

-Akár most is,nem sokára felébred az altatásból.

-Köszönöm-bólintott,majd a kórterembe mentem.

Leültem az ágya mellé és figyeltem az arcát,nem volt nyoma egy apró mosolynak sem,ami még Ausztráliában teljesen elvarázsolt,az arca kisimult...pár perc után nyitogatni kezdte a szemeit.

-Seb-suttogta.-Sebastian.

-Itt vagyok.-kaptam el a kezét és a számhoz emeltem,egy apró puszit nyomtam rá.

-Vé..vége?-suttogta,könnyei lefolytak az arcán,amiket egy-egy puszival töröltem le,fájt nekem is rettentően,de erősnek kell lennem miatta.

-Jázmin-lépett be az orvos.-Ma estére bent tartjuk,hogy semmi probléma ne lépjen fel,ha nem lesz gond holnap távozhat.-bólintott.

-Apa...kérlek szólj Apának-nézett rám.

**Jázmin szemszög**

Miután Apa és Seb is belépett a terembe Apára néztem.

-Menjetek ki Balázsék elé.

-Biztos?Nem akarunk itt hagyni?

-Biztos-bólintottam.-Majd holnap megyünk haza,menjetek ti is haza,mert késő lesz.

-Rendben.Vigyázz magadra-nyomott egy puszit a homlokomra.

Később Tommi is bejött a terembe,jól esett,hogy Ő is itt van.

Hamar elnyomott az álom,hisz az altató még bennem volt egy kicsit.

Reggel ébredtem meg,hogy kényelmetlen volt nagyon is az ágy..nem véletlen utáltam a kórházakat,próbáltam felemelni a kezem,de nem bírtam,oda pillantottam és akkor pillantottam meg Sebastiant,feje a kezemen pihent és a széken ült,biztos elfeküdte a nyakát.

Lassan simogattam az arcát,mire megébredt,álmos szemekkel pillantott fel rám.

-Jól vagy?-kérdezte rekedtes hangon.

-Igen-bólintottam és arrébb csúsztam az ágyon.-Biztos elfeküdted a nyakad.-csak megvonta a vállát.-Idejössz mellém?-váltottam boci szemekre,hiányzott az ölelése,hogy mellettem feküdjön.

-El fogunk férni?-mosolygott és befeküdt végre mellém.

-Ne dumálj már annyit-hajtottam a fejem a mellkasára,nem sokára újra elbóbiskoltam...

Legközelebb ajtó nyikorgásra kaptam fel a fejem és annyit láttam még,hogy egy fehér köpenyes illető osont ki a szobából,az órára pillantottam,ami fél tizenegyet mutatott.

Mindenképpen haza akartam menni így fogtam magam és elindultam a folyosón hátha találok valakit,persze,hogy összevissza mászkáltam,mire hosszú sétálás után egy nővérre bukkantam.

-Hát maga?-ijedt meg.-Pihennie kéne-terelt vissza fele.

-Öhm..szeretnék haza menni,úgy volt,hogy ma haza engednek-magyaráztam a nővérnek,de mintha meg se hallotta volna..

-Ki a kezelő orvosa?

-Szigeti..Szigeti-nem jutott eszembe a keresztneve..pedig mondta!!

-Visszakísérem a szobájába és megkeresem a Doktor Úrat,majd Ő eldönti,hogy haza mehet e-majd egy ismerős folyosóra értünk,Seb épen akkor rohant ki a szobából,amint meglátott felém sietett.

-Hol voltál?Tudod,hogy megijesztettél?Nem voltál mellettem,mikor felébredtem-simított végig az arcomon.

-Ne haragudj-hajtottam le a fejem.-Csak haza akarok menni!-néztem a nővérre,aki szerencsére vette a lapot.

-Most már magára bízhatom?-pillantott Sebastianra,aki visszakísért a szobába.

-Nem vagyok közveszélyes,sem elmebeteg...ugyan az az ember vagyok,aki voltam három nappal ezelőtt.Nem kell így bánnod velem-fakadtam ki,mérges voltam,mert éreztem,hogy nem úgy nem viselkedik velem,ahogy előtte.

-Szerinted nekem könnyű?-sóhajtott fel.-Nem elég,hogy téged is majdnem elveszítettelek és akkor kiderül,hogy lenne egy kisbabánk,aki halott-rogyott a székre.-Egy kisbaba,tudod mennyire szerettem volna egy kisbabát?Tőled?-hirtelen előttem termett és leguggolt.-Aki a mi vonásainkat örökli-összekulcsolta kezeinket.

-Sajnálom,én vagyok a hibás,nem vigyáztam rá és...-ujját a számra tette.

-Gyorsan verd ki ezt a fejedből.Egyáltalán nem a te hibád,még nem volt itt az ideje.Fáj,de lehet nem készültünk fel rá eléggé,majd idővel-jelent meg egy apró mosoly az arcán.

-Te..te szeretnél még babát tőlem?-suttogtam.

-Szeretlek Jázmin!Te vagy az életem-nyomott egy lágy puszit a számra.-Ezt is átvészeljük és igen,szeretnék majd egy nagy családot-mosolyodott el.-Szeretném,hogy te legyél a gyerekeim édesanyja,melletted akarok megöregedni-sírva öleltem át a nyakát és az arcom a nyak hajlatába fúrtam,sosem mondott még ilyeneket egy férfi sem nekem.

-Nagyon szeretlek-suttogtam a fülébe.

-Én is nagyon-nagyon szeretlek-húzott az ölébe,halk kopogás zavarta meg ezeket a perceket.