18.fejezet

Sziasztok! 

Hú, de sok mindent történt jó egy hét alatt...:P Hogy tetszett Nektek az ausztrál nagydíj? Mi a véleményetek? :) 

Túl vagyok két zh-n, a hétfői sikerült (hállelúúúúja :D), a keddiről meg persze nincs semmi hír. 

Köszönöm szépen a kommenteket és a pipákat, remélem most is megörvendeztettek! :-)

Nem utolsó sorban....Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok Nektek! Csajok, sok locsolót holnapra ;) :P

Pihizzetek, élvezzétek ezt a kis szüntet! 

Puszi

Péntek sokáig lustálkodtunk Kimivel, és Bent is becsaltuk magunk közé. Kint sajnos elkezdett esni az eső, így egyikünknek sem volt semmihez kedve. Bent lekötötte a mese, ami mondjuk pár óra után igen agyzsibbasztó tud lenni. Ez segített nekik kimászni az ágyból, na meg az, hogy készülődnünk kellett. Sajnos.

• -          Két óra múlva megy a gép, Kimi! – toporogtam előtte.

Ő váltig állította, hogy bőven van időnk elindulni, de én nem voltam ilyen nyugodt. Na meg nem akartam, hogy sietnie kelljen, főleg most, hogy esik az eső.

• -          Lin, nyugi oda érünk – rötyögött, majd kikerült és a konyhába ment.

Szerettem volna még vele lenni, de neki is volt dolga, és a munkáját nem hanyagolhatja el. Benjamint is összekészítettem, majd hármasban ücsörögtünk egy nagyon kicsit, majd Kimi kijelentette, hogy megyünk.

• -          A babaüléssel mi legyen? – sápítoztam, bele sem gondoltam ezekbe.
• -          Marad, haza magángéppel megyünk és majd viszem – Kimi semmit nem bonyolított túl, pont az én ellentétem, de így egészítjük ki egymást.

A reptéren nem akartunk feltűnést kelteni, így inkább már a kocsiban elbúcsúztunk egymástól. Kimi hosszan ölelte át Bent, majd nyomott egy puszit a fejére és behajtotta a kicsi kezét ökölbe, hogy össze tudják érinteni. Ezen elmosolyodtam, egyik kezével átölelt, egy hosszú csókot váltottunk, majd átadta a kisfiúnkat.

• -          Pár nap – mosolygott. – Hívj, ha leszálltatok.
• -          Mindenképp! – és egy gyors puszival köszöntem el Tőle.

Nem volt egyszerű manőverezni a sok ember között egy gyerekkel és ennyi cuccal, de azt sem akartam, hogy Kimi segítsen és esetleg valaki felismerje. Inkább szerencsétlenkedek. Gyorsan becsekkoltunk, alig voltak a Magyarországra tartó gépen. A stewardess nagyon kedves volt, amint meglátta, hogy kisgyerekkel közeledek. Elfoglaltuk a helyünket, és próbáltam Bent felvidítani, aki nem igen fogta fel, hogy hova tűnt most az Apukája. A mellettem ülő hölgy nagyon kedves volt. Próbált segíteni abban, hogy Ben ne törjön ki sírásban.

• -          Nagyon édes kisfiú. Mennyi idős? – ekkor döbbentem rá, hogy Ben pár nap múlva tölti be a 6.hónapot.
• -          Pár nap múlva lesz hat hónapos – mosolyogtam. – Repül az idő – motyogtam.
• -          Igen, ez biztos így van. Most repülök az unokáimhoz. Lassan két hónapja nem láttam őket.
• -          Az hosszú idő – bólogatott. – Mi a szüleimhez utazunk. Már nagyon várják, hogy lássák Benjamint.
• -          Ó, ezt el tudom hinni. Tündéri, és ezek a kék szemek.
• -          Igen, Apukájától örökölte – mosolyodtam el.

Az utat végig beszélgettük Tündével, mint kiderült nem is lakunk olyan messze egymástól. Az unokái pedig 5 és 8 évesek. Egy kisfiú és egy kislány. Ez elgondolkodtatott. Régen mindig arról ábrándoztam, hogy nagy családom lesz, aztán közben megszületett Ben és átértékelődött bennem ez a téma. Akkor úgy éreztem, hogy Ő egyedüli gyermek marad, de most…Talán mégis van esély rá, hogy egyszer lesz egy testvére.

A csomagjaink szerencsére nem keveredtek el, egyszer sajnos volt ilyenben részem. Benjamin akkor még nem született meg, Lilyvel látogattunk haza, de az én bőröndöm eltűnt. Nagyon kellemetlen volt, mert jó nagy pocakom volt, itthon persze meg nem voltak ilyen ruháim, de mire visszarepültünk Londonba előkerült az a fránya bőrönd. A reptéren pedig Apa már várt minket, ahogy megbeszéltük. Elköszöntünk Tündétől, majd Édesapám felé siettem, akit jó ideje nem láttam már.

• -          Olyan jó végre látni – öleltem át.
• -          Ideje volt haza látogatnotok – mosolygott, majd átvette tőlem Benjamint. – Milyen nagy lettél – ölelte magához. – A mama ha meglát agyon fog puszilgatni – felkuncogtam, na igen, ez biztos!
• -          Minden rendben? – kérdeztem Aput, miközben csomagot cseréltünk, Ő húzta a bőröndöm én pedig Bent fogtam.
• -          Minden – bólogatott hevesen. – Édesanyád sürög-forog, mint mindig. Mintha karácsony lenne – morgott.
• -          Ó, remélem lesz finom süti.
• -          Lesz, lesz. Ne aggódj – nevetett. – Tegnap voltak nálunk a Laliék.
• -          Komolyan? – lepődtem meg. – Hogy vannak?
• -          Jól. Ez a gyerek – csóválta meg a fejét. – Le se lehet lőni. Tiszta apja.

Lali az unokatestvérem. Mivel elég nagy a korkülönbség köztünk nem sok időt töltöttünk együtt gyerekkorunkban, de mindig is nagyon szerettem. A fia már talán van hat éves is. Az idősebbik unokatestvérem, Attila. Náluk két lány van, tíz és nyolc évesek.

• -          Időzíthettek volna mára – húztam a számat. – Jó lett volna látni őket.
• -          Talán itthon lesznek – nézett rám Apu. – Attiláék a hétvégén biztos nem lesznek itt, Szombathelyre utaztak.
• -          Ők jól vannak? Olyan rossz, nem is beszéltem velük már mióta. Talán akkor, amikor Ben megszületett.

Amióta a nagyszüleink meghaltak a közös karácsonyokat sem tudtuk összeegyeztetni. Hol mi voltunk szanaszét, hol ők töltötték a feleségeik családjánál a karácsonyt. Benjamin talán egyszer ha találkozott a másodunokatestvéreivel.

Szerencsére Budapestről hamar haza értünk, a városban nem alakult ki egy dugó sem – csoda-, így Apa csak úgy száguldott haza. A több száz kilométert két és fél óra alatt meg is tettük. Alig vártam, hogy Anyát átölelhessem és végre finom Anyu féle kosztot ehessek.  Az udvarra belépve jó öreg kutyáink köszöntöttek minket. Ben egy pillanatra meg is szeppent, de hamar megbarátkozott velük és jöhetett a dögönyözés, fül tépázás. A házban pedig finom illatok fogadtak, még a nyál is összefolyt a számban. Többször kéne haza járnunk! Pillanatok alatt előttem termett Anyu, jól megölelgetett, majd ki is szedte a kezemből a kis unokáját. Apa csak nevetve figyelt, majd átölelt és a konyha felé húzott.

• -          Mi már nem is számítunk – ültünk le az asztalhoz, de fel is pattantam, hogy szépen megterítsek.
• -          Jaj, olyan nagy már ez a gyerek! Mindjárt szaladni fog én meg lemaradok róla – sopánkodott Anya.
• -          Dehogy maradsz le! Majd felveszem neked videóra.
• -          Azt hiszed én értek hozzá? – morogta. – Nem hogy haza költöznétek. Laura is ott hagyja Los Angelest erre inkább elmegy máshova – legyintett. – Te majd ugye itt leszel? – nézett Benre, aki csak vigyorgott Anya ölében.
• -          Jaj, Anya – sóhajtottam fel. – Tudod, hogy Laura nem akar itt élni.

Hármunk közül talán Ő akart a legjobban menekülni innen. Jó messzire sikeredett neki.

• -          Tudom, tudom. De mindegyik barátnőm az unokákkal büszkélkedik, ti meg olyan ritkán jöttök – hányta a szememre.
• -          Jaj, hagyjad már. Örülj neki, hogy sikeresek – védett be minket Apu.
• -          Örülök én neki! Nagyon is! De hát nézz rá erre a gyerekre. Legutóbb elfért a karomban.
• -          Anya – nevettem fel és öleltem át. – Majd sűrűbben jövünk.

Meg kell szerveznünk Anyu névnapját, feltétlen.                                                              

• -          Egyél! – pirított rám. – Csináltam hús levest, oldalast és van süti is.
• -          Hm, nem kell kétszer mondani – mosolyogtam.
• -          Aztán mikor mutatod be nekünk Ben apját? – nézett rám Apa, majdnem a levest is félre nyeltem.
• -          Khm..nem tudom – sápítoztam, erre a kérdésre azért nem számítottam. – Sok dolga van.
• -          Pedig igazán eljöhetett volna most is veletek – pillantott rám Anyu, aztán újra Bennel játszott.
• -          Igen, de most a munkája miatt el kell utaznia.
• -          Értem – bólogatott Apa. – Olyan, mint Hank?
• -          Igen, csak Kimi nem labdával játszik – kuncogtam.
• -          Jaj, Te is híres férfit fogtál ki. Lily is, Laura is – sorolta Anya. – Csak rendesek legyenek. Hank is mindig úton van, Martin születése óta nem is láttuk!
• -          Anya – csóváltam meg a fejem. – Igazán jöhetnétek Ti is Londonba, vagy Svájcba. – csúszott ki a számon.
• -          Svájcba? – kerekedtek ki a szüleim szemei.
• -          Kimi ott lakik – makogtam. – És felhozta, hogy költözzünk oda.
• -          Hűha, ez komoly lépés. És mit mondtál neki?
• -          A héten öt napot töltöttünk ott, hogy kicsit szokja Ben a környezetet. Kimi rögtön be is rendezett neki egy baba szobát – lelkendeztem.
• -          Ez rendes tőle – bólogatott Anya. – Figyelmes veletek?
• -          Igen, nagyon is. Imádja Bent, pelenkázza és fürdeti. Bármire megkérhetem – mosolyogtam.
• -          Hamar megszokta a gondolatot, hogy apa lett – fűzte hozzá Apa, amivel egyet kellett értenem. – Remélem hamar  találkozhatunk vele. Addig tanítsd meg magyarul – felnevettem.

Nem volt egyszerű, mikor Lily beállított Hankkal. Ő nem tudott egy szót se magyarul, a szüleink meg angolul nem beszéltek. Pár szó rájuk ragadt az évek során, de túlzottan nem is erőlködtek. Úgy voltak vele, hogy Hank majd megtanulja ezt a jó nehéz nyelvet. Most már egész jól halad, de eléggé töri a magyart, de már érthető! Laura is megemlítette, hogy Markkal tanulgatják, de sok idejük nincs rá.

• -          Majd mondom neki – kuncogtam. – A finn még rokon nyelv is a magyarral.
• -          Na és Kiminél milyen volt még? – érdeklődött Anya, persze, hogy nem hagyta ennyiben.

Áttelepedtünk a nappaliba,  Apa közben a tv-t sasolta, de néha-néha beleszólt a beszélgetésünkbe, de inkább Anya kíváncsiskodott. Pár képet készítettem Svájcban, azokat mutattam neki, mikor megcsörrent a telefonom. Ki is ment a vér a fejemből, mikor megláttam, hogy ki keres.