12.fejezet

Sziasztok!

Köszönöm az előző részekhez írt kommenteket, a válasszal le vagyok maradva, de igyekszem bepótolni!

Azt hiszem heti egy új részt tudok majd Nektek hozni. Beindult az egyetem :P...legnagyobb örömömre.

Remélem kapok sok sok pipákat és kommenteket! Főleg most, hogy ezek már most írt részek, szóval nagyon kíváncsi vagyok továbbra is a véleményetekre!

A párbeszédeket csúszkálásával semmit nem tudok kezdeni, már kiborít, ha valakinek van ötlete kérem írja meg nekem! 

Puszi

Teljesen lesokkolt ez a kérdése. Egyáltalán nem számítottam erre, nemhogy ilyen hamar. Évek óta itt élek Londonban, sok minden ideköt, vagyis azt hiszem, hogy ideköt.

-         Mármint mi? – nyökögtem. – Hova költöznénk?

-         Mondjuk Svájcba?

-         De Kimi, nem olyan egyszerű eladni egy lakást, sokáig elhúzódhat meg minden olyan

macerás.

-         Ki mondta, hogy add el? – nézett rám.

-         Kimi, nincs annyi pénzem, hogy csak úgy vegyek egy házat. Főleg Svájcban!

-         Lina – vigyorgott. – Én most arra kértelek, hogy költözz hozzám. Felőlem megtarthatod ezt a lakást. Nem árt itt sem egy lakás – kacsintott.

-         Miiiiiiiiiii? – csak meredtem előre. – Költözzünk hozzád?

-         Miért? Van egy közös fiúnk. Mégis hol máshol laknátok?

-         Nem korai?

-         Benjamin se úgy jött, ahogy terveztük volna – érvelt. – Ha elkezdődik a szezon állandóan utazni fogok, nincs kedvem még ide is repkedni aztán lehet, hogy időm se lenne. Viszont azt sem akarom, hogy hetekig ne találkozzunk. Ez a legegyszerűbb. – mintha valami teljesen természetes dologról beszélt volna.

-         Kimi – motyogtam továbbra is. – Szerintem ezt később megbeszéljük. Nem mondom, hogy nem, de előbb rendeződjenek a dolgok. – bólintott, de nem mondott semmit.

Közelebb bújtam hozzá és hagytam, hogy betakarjon minket. Ő hamar elaludt, de engem az elmúlt percek dolgai nem hagytak békén. Nem ment az alvás ilyen gondolatokkal. Papíron nős, de velünk van; a fiával és velem. A finn sajtó gyanakszik. Arra kért, hogy költözzünk hozzá, holott egy teljes hetet sem töltöttünk egy házban. Soha nem voltam még Svájcban, Londont pedig nagyon szeretem. Azt viszont nagyon is jól mondta Lily, hogy szinte semmi nem köt ide, Ben nem jár oviba, én már nem dolgozom.  Talán túl sokat is kattogtam ezen a dolgokon. Mire észbe kaptam, hogy aludni kéne Benjamin sírása zavarta meg az eddigi csendet. Kimire pillantottam, de a szempillája sem rezdült meg. Óvatosan kimásztam mellőle és a gyerekszobába siettem.

-         Hé nagy fiú – próbáltam mosolyogni rá, de azt hiszem ez inkább egy kómás vicsorgásra hasonlított. – Éhes vagy már igaz? – ültem le vele a fotelba. – Sok idő eltelt már a vacsi óta. – míg Ő evett a hátát simogattam és próbáltam nem elaludni. Ez a fotel nem túl kényelmes, volt szerencsém tapasztalni.

Ben szerencsére egész hamar visszaaludt. Nagy mázlim van vele, hogy ilyen nyugodt és kiegyensúlyozott baba. Igaz, mikor a fogai bújtak azt kicsit mindketten megsínylettük, de ez a legkevesebb. Lefektettem a kisfiam az ágyba és visszabújtam Kimi mellé.

Reggel boldogan és teljes mértékben kipihentem ébredtem. Az órára pillantva rá is jöttem miért. Kilenc múlt pár perccel. Oldalra fordulva szembesültem, hogy Kimi mellettem ücsörög a kezében Benjaminnal.

-          Jó reggelt – mosolyodtam el.

-          Jó reggelt – mosolygott vissza. – Jól aludtál?

-          Nagyon – nyújtóztam egy hatalmasat. – De miért nem ébresztettél fel?

-          Ben egyszer sem sírt, bár azt hiszem már éhes. – vakarta a fejét.

-            Ó, meghiszem azt. Nagyon jó étvágya van – vettem át tőle a kis só zsákot. – Lassan babaételre kéne szoktatnom – motyogtam.

-         Szerintem ráérsz vele – nézett rám Kimi. – Mármint nem mintha értenék hozzá – jót kuncogtam ezen – De az a legjobb, ha anyatejet eszik..iszik, nem?

-         Persze, hogy ez a legjobb, de egy idő után más ételt is kell adni neki.

-         Majd Svájcban keresünk egy normális gyerek orvost és vele megbeszéled ezeket – furcsán néztem rá. – Vagy bárhol, nem muszáj Svájcban. – húzta meg a vállát. – Viszont nekem mennem kéne – nézte meg a telefonját.

-         Hova? – kerekedtek ki a szemeim, azt hittem nincs semmi dolga ma.

-         Edzeni –vigyorgott. – Ebédre visszajövök. Hozzak valami kaját? Mindig csak főzöl.

-         Hm, hozhatsz mondjuk. Ha ilyen jól indult a napom, akkor lustálkodok – mosolyogtam.

-         Mit hozzak?

-         Rád bízom, Kimi.

Felvette a cipőjét meg a kabátját, az edző cucca már össze volt készítve és el is köszönt tőlünk. A késői reggeli után Bent lefektetem egy kis időre, amíg elmosogattam. Na, ennyit a lustálkodásról, de holnap reggel utazunk, mégsem hagyhatom így itt a lakást. Összerámoltam a nappalit és Kimi maradék ruháit beraktam a mosógépbe. Laura hívott telefonon, először azt hittem valami gond van.

-         Nem értek rá délután? Tudom, hogy holnap utaztok, de kéne egy csomó ruha Avanak és Danielnek és egyáltalán nincs kedvem elmenni egyedül velük. Tudod milyenek – sóhajtott.

Na igen, Ava lány létére utált vásárolni, hát még Dan. Kibírhatatlanok egy ruha üzletben. Nem is sűrűn járnak el vásárolni, csak ha már kész tervük van mi kell.

-         Nem tudom Laura – néztem az órát, háromnegyed tizenkettő. – Lassan visszaér Kimi, megbeszélem vele, hogy mi legyen Benjaminnal. Lehet rá tudom venni, hogy figyeljen rá, Mark átjöhetne Avaval meg Dannel. Vagy nekik ruhát kell próbálniuk?

-          Végül is nem. Tudom a méretüket, ha meg nem tetszik nekik így jártak. Már kikészítenek néha. Ne akard, hogy Ben elkezdjen beszélni – felnevettem.

-          Visszahívlak, ha Kimi visszaért, jó?

-          Okés. Puszi – és bontotta is a vonalat.

Mondjuk nem is hülyeség ez a vásárlás. Benjaminnak és kéne néhány új ruha és nekem sem ártana. Igaz, hogy most nem engedhetjük el magunkat. Kezdem a félretett pénzem felélni, viszont sem a szüleimtől sem a nővéreimtől nem akarok kölcsön kérni. Ahogy ígérte Kimi, dél előtt pár perccel esett be. Ben játéka az előszobába keveredett, amit a kaja halmaz miatt nem vett észre.

-          Ó bassza meg – káromkodott. – Mi a szar ez? – hozta be a rágókát, ami fogalmam sincs mi akart lenni. Volt benne egy kis zsiráf hajlam, de Lily szerint inkább méhecske.

-          Mi sem tudjuk – nevettem fel. – Mit hoztál? – kíváncsiskodtam és vettem el tőle az ebédünket.

-          Nem igazán tudtam mit szeretsz, ezért hoztam mézes-mustáros csirkét, meg sült csirkét is. Párolt zöldségeket meg rizst.

-          Hmm – nyaltam meg a számat. –Tökéletes! – néztem rá. –Imádom a mézes-mustáros csirkét – mosolyodtam el.

-          Király – vigyorgott. – Ben?

-          Alszik, még egy picit aludhat, aztán megetetem.

-          Addig kivágom ezt a szart – nézett a rágókára, azt hiszem nem lesz a kedvence.

-          Kimi – nevettem fel. – Ne bántsd azt a játékot, Ben szerette régen.

-          Azt se tudom mit akar ábrázolni – forgatta. – Justuunak meg Titusnak is olyan játékai voltak – húzta a száját.

Ki akartam fizetni Kiminek az ebédet, de szinte hülyének nézett és jó, hogy nem hurrogott le. Ebéd közben felhoztam neki, hogy elmennék vásárolni Laurával.

-         Még azokat se raktad el – bökött a szoba felé, ahol valóban még mindig tornyosult a tegnapi ruha halmaz.

-         Jó, de Ben úgy nő, mint a gomba és nekem is kéne pár gönc – néztem magamra, kezdtem megszokni a melegítő nadrágot és a pólót, ami nem túl nőies valljuk be.

-         Jó hát nekem aztán édes mindegy – húzta meg a vállát. – De inkább veletek megyünk. – kikerekedtek a szemeim.

-          Öhm, Kimi…biztos?

-         Ja, legalább sietni fogtok – nézett fel a tányérjából és vigyorogni kezdett. – Na meg így én fizetek – kacsintott.

-          Kimi! – kezdtem volna bele a mondandómba.

-         Megbeszéltük, hogy beszállok én is anyagilag. Azt mondtad kellenek új ruhák Bennek, akkor megveszem.

Ebéd után megbeszéltem Laurával, hogy mi a helyzet. Azt hiszem nem egy könnyű menet lesz, de Mark is bevállalta, na meg azt hajtogatta, hogy nem lehet úgy ruhát venni, ha nem próbálják fel. Fél kettőkor indultunk el, vagyis csak akartunk. Át kellett raknunk Ben gyerekülését Kimi autójába, mert az enyémet konkrétan leszólta, hogy egy doboz roncs és abba bele nem ül, de az Ő autójában meg csak nem akart klappolni a gyerekülés.

-          Veszünk egy újat – morgott, mikor már sokadszorra próbálkozott.

-          Hadd próbáljam már meg – toporogtam a kezemben Benjaminnal.

-          Ha nekem sem megy neked sem fog – morgott továbbra is.

-          Fogd már meg Bent – nyomtam a kezébe és arrább lökdöstem.

Persze, hogy pár perc után minden klappolt és beültethette a fiát az ülésbe. Diadalmasan vigyorogtam rá. Míg Ő bepakolta a babakocsit, addig én felhívtam Laurát, hogy negyed órás késéssel, de elindulunk feléjük.

-          Komolyan mondom ez egy szar – ült be az autóba.

-          Jaj, olyan vagy már – kuncogtam.

-          Úgyis le kell cserélni – pillantott rám. – Lassan kinövi – igaza volt, Ben tényleg villámtempóban növekedett.

Meg sem kellett állnunk nővéremék előtt ugyanis ők már az autóban ültek. Mark dudált meg indexelt a két gyerek meg rögtön ki is lógott az autóból, hogy integessenek. Nevetve integettem vissza nekik.

-          Említetted Justuut meg Titust. – néztem Kimire.

-          Aha, Rami fiai.

-          Értem. Szóval akkor Ben unokatestvérei – bólintott.

Nagyon bántott, hogy ennyire nem vagyok tisztában a családjával Ő meg már a szüleimen kívül mindenkit ismert.

-          Mikor tudod meg, hogy utaznod kell Maranelloba.

-          A jövő héten – vakarta meg a fejét. – Miért?

-          Igazából azon gondolkodok, hogy mikor tudnánk elmenni hozzátok. – elmosolyodott.

-         A jövő hétvégét Te otthon töltöd azt mondtad. Utána esetleg, de csak egy-két napra, villám látogatás.

-          Szerintem az is megteszi. Azt hiszem itt az ideje, hogy Ben megismerje a családod.

Nem mondott semmit, csak a kezét a combomra tette. Pár perc után szólalt meg.

-          A hét elejét együtt töltjük, hétvégére haza mentek. Hány napra is?

-          Igazából péntek délutánra gondoltam és vasárnap este jönnénk vissza Londonba.

-          Lehet nem is Londonba kéne – pillantott rám.

-          Na jó, egyből haza akarsz menni? Mert a lakást ennyi időre nem tudom itt hagyni.

-          Szólsz Laurának, hogy nézzen rá.

-          Los Angelesbe utaznak.

-         Akkor Lilynek, ők úgyis haza jönnek a hétvégén. Mondtam, hogy nem kell túl bonyolítani mindent.

-         Jó oké –sóhajtottam fel. – Akkor majd beszélek Lilyvel. Akkor ezek szerint hétfőn akarod ott tölteni?

-         Aha valahogy úgy kéne és a hét közepén meg bemennék a gyárba.

-         Komolyan mondom kihívás ezt észben tartani. Vennem kell egy határidő naplót. – csóváltam a fejem.

-         A sok szar miatt. Nem is értem minek bemennem a gyárba. Úgyis csak márciusban kezdődnek a futamok.

-         Hol lesz az első? – már egyáltalán nem vagyok képben.

-         Ausztrália.

-         Sokáig távol leszel akkor?

-         Hát négy-öt napot biztosan.

Nem hangzott túl jól. Egyáltalán nem. Fogalmam sincs, hogy fogjuk megoldani. Ha mégsem költözünk hozzá teljesen ki fogja készíteni az ide-oda repkedés, de két hónap után költözzek hozzá? Egy házban éljünk? Persze rendben van, hogy van egy közös gyermekünk és együtt kell nevelnünk, de attól függetlenül a mi kapcsolatunk hónapok óta megszakadt. Ó Lina mekkora hülyeséget csináltál, hogy nem mondat el neki! Hülye Lina!